Részletek Kaló Béni, református lelkész visszaemlékezéseiből – forráskritika után
Október 5-én kora reggel Arad osztrák várparancsnoka hadbírót küldött át a városba a minorita rendfőnökhöz, s tőle lelkészeket követelt a várba – halálraítéltek előkészítésére. Négy pap sietve felöltözött, hozzájuk csatlakozott még egy református és egy görögkeleti lelkész, továbbá a várkáplán, majd átmentek a várba, ahol őket a tizenhárom elítélt szobáiba vezették. A tábornokok megilletődve fogadták vigasztalóikat. A foglyok közül legtöbben Kossuth felől tudakozódtak, miután – a külvilágtól elzárva – a fegyverletétel óta biztos híreket nem hallhattak felőle. Még nem tudták, hogy Komárom föladta magát, s hogy nincs többé magyar sereg …
Délután öt óráig voltak a papok a halálra szánt áldozatoknál, ekkor azon ígérettel távoztak, hogy még az éjjel visszatérnek.
A várparancsnokhoz mentek írásbeli engedélyért, hogy újból szabadon bejöhessenek.
– Na, hogy vannak a pácienseik? – kérdezte a várparancsnok, s annyira tetszett neki a vicc, hogy kétszer is megismételte, hozzátéve: már csak egyszer kell velük bajlódniuk.
Közben az áldozatok asztalkáira az őrök beraktak két-két gyertyát és egy feszületet: tizenhárom siralomház volt az október 6-ára virradó éjjel a várban. Damjanichné, Láhnerné és Vécseyné kivételesen meglátogathatta férjét. Most tudta meg a három asszony a szörnyű valót a soha viszont nem látandó férjeiktől, s az erős lelkű nők összetörtek a csapás alatt.
Az éj további része az utolsó intézkedésekben telt el: mindegyik áldozat hátramaradottjai felől rendelkezett, búcsúleveleket írt. Damjanich imát írt felesége vigasztalására. Lázár Vilmos levele az ő angyali nejéhez, báró Reviczky Máriához, Leiningené imádott Elizéhez, Vécseyé az ő Linójához szólt. Az öreg Aulich Horatiust olvasgatta a két gyertya fényénél, Török Ignác pedig egy szakkönyvet a várerődítésről, melynek ő oly’ mestere volt. Láhner este, mikor neje eltávozott tőle, elővette fuvoláját, s a Lammermoori Lucia híres hattyúdalát játszotta el rajta búcsúzóul. A többi kivégzendő is családjával foglalkozott, Nagysándort kivéve (ki nőtlen ember volt, de kinek szép arája megtébolyodott a nagy csapástól); Damjanich még a kivégzésükre Grazból hozatott hóhért is magához hívatta, s megkérte, hogy törött lábára legyen tekintettel, és kevés kínzással ölje meg.
Éjfél után két óra tájt tértek vissza ismét a lelkészek a halálraítéltekhez. Most már nem sok idő volt, hiszen az első kivégzéseknek reggel fél hatkor kellett megtörténniük, s akkorra Istennel és emberekkel le kellett számolniuk.
Vallásos áhítattal gyóntak meg a katolikusok, sőt a görögkeleti Damjanich is, ki a rác papot elutasította – heves szavakkal hányva szemére, hogy nemzete annyit vétkezett a magyarság ellen -, így az utolsó órában áttért a római katolikus vallásra. A legnyugodtabb volt, sőt teljesen vidám a református Dessewffy Arisztid. „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” mondta a papnak derülten, azzal felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne.
Végül – valamennyien kibékülve Istenükkel – reggelit hozattak a várbeli foglártól, mit elköltve készültek a gyalázatos, de rájuk nézve a történet lapjain dicső halálra.
Az idő rohamos gyorsasággal telt, s a katonai ébresztő elharsogásakor mindegyik áldozat teljesen készen volt utolsó útjára. Reggel fél hatkor a főporkoláb két másik őr kíséretében megjelent Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József szobájában, őket az udvarra kivezette, hol a zászlóalj már díszben állott. A négy vezér némán kezet szorított egymással, s megkezdődött a szomorú menet a leeresztett várhídon a sáncok felé. A lelkészek egy-egy elítélt mellett haladtak. Dessewffy mély megvetéssel beszélt hangosan a „németekről”, a többi hallgatott. A vár VI. számú kapuja melletti sáncba érkezve az ítélet felolvasása következett, majd a vértanúk mellett haladó nyolc-nyolc katona szembeállt velük. A láncot levették róluk, de kezeiket kötéllel összekötötték. Az áldozatok még utolsó kéréseiket intézték lelkészeikhez. Schweidel, kezében feszületet tartva így szólt lelki vigasztalójához:
– Tisztelendő úr! Íme, itt ez a feszület, amelyet mindenkor, még a harcok zajában is magammal hordoztam. Kérem, adja át fiamnak!
De, azonnal vissza is vette, mondván:
– Kezem közt akarom tartani, úgy vele meghalni, s kiután meghaltam, ne irtózzék kezeimből kivenni, és fiamnak átadni.
Ezután – Kiss Ernő kivételével – a többinek bekötötték a szemét. Fél térdre ereszkedtek, mialatt három-három katona közvetlen előttük célba vette őket. A parancsnok jelt adott a kardjával. Dessewffy, Lázár és Schweidel három-három golyó által eltalálva holtan terült el a földön. Kiss Ernőnek csak a vállait érte a golyó, ő fél térdre bukott; erre kivégzőparancsnok intésére odarohant egy gránátos, és a tábornok fülébe lőtt. A negyedik áldozat is elesett.
Az egyik lelkész Schweidel kezéből kivette a vérével befecskendezett kis ezüstfeszületet, hogy a tábornok fiának adja át, ki honvéd százados volt atyja ezredében, és szintén az aradi vár foglya.
Midőn a lövések eldördültek, a bitófára ítélt további kilenc áldozat tisztában volt vele, hogy a hírlelt megkegyelmezésnek vége, s most már alig egy órájuk van még az életből. A kivégző osztag visszaérkező parancsnoka hamar elővezettette a tábornokokat. Először Nagysándor érkezett le az udvarra, aki aztán valamennyi bajtársát szeretettel üdvözölte. Utoljára érkezett Damjanich, kinek törött lábán még a súlyos láncot is kellett cipelnie, s csak mások segélyével bírt lejönni az emeletről. Számára egy ronda parasztkocsit rendelt ki az osztrák várparancsnok, s arra is sintérlegények által akarta fölsegíttetni, de Damjanich erre inkább a hóhért kérte meg.
Azután megindult a világ leggyászosabb menete ki, a túloldali várkapun a zsigmondházi mezőre, az újaradi országúton. Az áldozatok sorjában mentek lelkészeikkel, köröttük a katonaság, hadbírák, porkolábok. Mind a kilencnek keze-lába meg volt láncolva, a láncon súlyos lakat. A tábornokok fekete atillát viseltek – Leiningen kivételével, kinek meghagyták honvéd tábornoki ruháját, s abban is végezték ki. Damjanich mellett – az úgy szólván szeméthordó kocsin – ült egyházi díszben a görögkeleti lelkész, szemközt vele piros és aranypaszománttal díszített ruhában a hóhér. Az egyik fordulónál megpillantották a sorjában fölállított kilenc gerendát, melyeket egy épülőfélben levő házból vettek el. Vécsey megdöbbenve nézte az alacsony cölöpöket, s megjegyzést tett rájuk:
– Hát, ilyen akasztófát készítettek számunkra?!
Mire Nagysándor gúnyosan viszonozta:
– Hagyd el, barátom, ez a legjobb és legcélszerűbb.
Nemsokára odaértek, s a katonaság négyszögben körülvette a bitókat. Az országúton levő szárazhíd alatt dolgozó néhány ács erre közelebb ment a jelenethez, és végignézte azt. A hely körül óriási kört vontak a dragonyosok, hogy a nép ne juthasson a közelbe.
Következett az ítélet felolvasása. Aulich tiltakozott az ítéletben foglalt hazugságok ellen. A várbeli foglár, aki a kíséret kiegészítő tagja volt, a lóhátról vezénylő s a végrehajtással megbízott őrnagy elé állt, őt katonai szokás szerint üdvözölte, majd fennhangon német nyelven szokásos módon háromszor kegyelmet kért az elítélteknek.
Az őrnagy gépiesen ismétlődő válasza ez volt mindannyiszor:
– Istennél a kegyelem!
A porkoláb most Poeltenberghez lépett, tisztelgett előtte:
– Kérem, kapitány úr! (Ez volt Poeltenberg rangja a császári seregben.)
Kulcsával megoldotta a lakatot, a lánc lehullott. Poeltenberg egy pillanatnyi haladékot kért, odalépett bajtársaihoz, és sorba csókolta őket. Aztán a bitófa alá lépett, fölállott a zsámolyra. A hóhér a nyakára tette a kötelet, s a vasszögre hurkolta. Az egyik pribék kikapta a zsámolyt Poeltenberg alól, a másik kettő teljes erővel húzta lefelé két karját, és rákapaszkodott, hogy kinyújtsák a felakasztott testet. A hóhér erőlködött, hogy az áldozat nyakát kitörje, azonban Poeltenbergnek igen izmos bikanyaka volt, s a hóhér sokáig vesződött vele, míg célt ért. A vértanú haláltusája hosszú és szörnyű volt. „Elvégeztetett!” szalutált végre a hóhér az őrnagynak.
A porkoláb az öreg Török tábornok elé lépett:
– Kérem, alezredes úr!
Megoldotta láncát, közben Török fejéről lehullott parókája, mely kopasz fejét fedte. A hideg őszi levegőtől az agg katona sírógörcsöt kapott.
– Nem szégyelli magát – kiáltott rá az őrnagy a lóról –, sírni, mint egy gyerek!
Török kiegyenesedett, befödve fejét. – Szégyellje magát ön, hóhérlegény!
S ezzel büszkén ment a bitó alá, miután bajtársait előbb sorban megcsókolta. Amint a kötelet nyakára tették, szívszélhűdés érte, így mint halottat kötötték föl.
A harmadik áldozat Láhner volt, aki nagy léleknyugalommal halt meg.
Knezić Károly eddig folyton imádkozott magában. Ő volt az egyetlen, aki szemüveget viselt, s ez leesett a szeméről, amikor a porkoláb őt (a reglama rendelkezése szerint) odataszította a hóhérlegényekhez. Knezić utánahajolt, hogy fölvegye.
– Hagyja ott! – rivallt rá az őrnagy. – Lát maga az akasztófán úgyis.
Knezić megvetőleg nézett rá, s fellépett a zsámolyra. Pár perc múlva ő is az örök bíró előtt állott.
– Kérem, kapitány úr! – szólt most a porkoláb Nagysándor Józsefhez, ki erre eldobta szivarját.
– Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked!) – mondta a legvitézebb huszár, midőn föllépett, s „Éljen a haza!” kiáltással lehelte ki lelkét.
A porkoláb a sorrendet megnézve a cédulán, a tábornoki ruhában levő Leiningen elé lépett.
– Kérem, gróf Leiningen tábornok úr! – mondta udvariasan.
– Mit, gróf Leiningen tábornok úr? – kiáltott az őrnagy dühösen. – Leiningen százados, semmi más.
A szép fiatal hős engedélyt kért az őrnagytól, hogy a katonákhoz szólhasson.
– Beszéljen, de csak röviden – szólt az. Leiningen erre elmondta, hogy őt kegyetlenkedéssel vádolják, hogy Buda ostrománál osztrák foglyokat öletett volna meg…
Damjanich a szekérről közbekiáltott, és kezével leintette:
– Beszélhetsz ezeknek! Hadd abba, Károly!
Leiningen azonban továbbra is tiltakozott a vád ellen, s azt rágalomnak nevezte. Az őrnagy erre intett a dobosoknak, s azok belevágtak dobjukba. A hóhér fölkapta Leiningent a bitóra, s a pribékek belekapaszkodtak. A magas termetű hős lába leért a földre, a hóhérlegények erőlködtek, a mester csavargatta az áldozat nyakát jobbra-balra, míg végre nagy tusakodás után sikerült őt megfojtani. A lelkészek elfödték arcukat, és térdre borultak imádkozva.
Damjanich e kínzás láttára odaszólt az őrnagyhoz:
– Mire való ez a kínzás, miért nem lőttök agyon minket?
– Mert így kell lenni – válaszolt az osztrák tiszt.
– No, te is sokra vitted – szólt Damjanich megvetéssel az őrnagyhoz, kivel egykor egy ezredben szolgált. – Hóhérlegény lett belőled.
A tiszt mérgesen csapott lovára, és közelebb lovagolt a bitókhoz.
– Gyorsabban végezzen! – kiáltott rá a hóhérra.
A hóhér mentegetőzött. Akkorra már Aulich lépett a hetedik akasztófa alá. Az öreg katonával gyorsabban végzett a bakó.
Az őrnagy most Damjanichhoz közeledett:
– Kérem, százados úr!
Damjanich megvetőleg nézett rá.
– Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam.
Nehezen szállt le törött lábával a parasztszekérről, a lelkészek támogatták. Vécsey eddig nyugodtan nézte végig a többiek oly’ kínos halálát, de most odasietett Damjanichhoz, és többször megcsókolta, amíg a porkoláb a láncokat szedte le a hősök virágáról. A pribékek megragadták Damjanichot.
– Hohó, lassabban! – szólt Damjanich. – Nálam nélkül úgysem mentek semmire.
A bitó alá állva fölsegítették a zsámolyra. Egy fejjel volt magasabb a bitófánál. A hóhér zavarban volt, s utasításokat adott legényeinek, hogy a hős lábait miként kapják majd fel, midőn a test zuhan a zsámolyról.
– Vigyázzon a szakállamra – mondta Damjanich –, arra kényes voltam mindig.
A hóhér kíméletesen kötötte meg a hurkot a hatalmas, izmos nyakon. Egy intésére a pribékek kikapták a zsámolyt Damjanich alól.
– Szegény Emíliám! Éljen a haza! – kiáltotta a hős, kinek törött lábát térdben akarták hajlítani a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszonyúan szenvedhetett e pár perc alatt, mert teste hol összerándult, hol meg kiegyenesedett: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet.
Gróf Vécsey Károly e látványon egészen megzavarodott, s mikor a porkoláb eléje lépett, és láncait leoldotta, körbefordult, keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, mint ahogy őt sorba csókolták az azóta már kivégzett társai.
Végül a kísérő lelkészektől vett búcsút, azután felállott a zsámolyra, s hosszú haláltusa után kimúlt ő is.
A bakó félrevonulása után vezénylő szó hangzott: „Imára”, mire a katonaság a szokott mód szerint állásba helyezkedett, a lelkészek pedig térdre borulva imát mondtak a megholtakért az egek urához.
Míg ezek történtek, úgy Óarad, mint Újarad felől a várhoz való közeledést lovas katonaság akadályozta, a bástyákra ágyúkat vonattak, melyek mellett a tüzérek égő kanóccal álltak. De, ezek ellenére a nézők száma egyre növekedett, s egész estig csoportosan tódult a nép a kiszenvedett vezérek szemlélésére.
Tisztelt Emlékezők!
Az aradi 13 mellett ugyan ezen a napon, 1849. október 6-án halt mártírhalált kivégzőosztag előtt Pesten az első független magyar kormány miniszterelnöke, gróf Batthyány Lajos, és még sok-sok – mintegy 120 – ember került annak az esztendőnek hírhedt szombatjain akasztófára vagy puskacső elé.
1848/49-ben a magyarok szabadságvágya oly’ erőt fejtett ki, hogy harcát Európa két nagyhatalmassága – az osztrák császár és az orosz cár – csak egyesült erővel tudta leverni. Nem véletlen, hogy a megszégyenített Ausztria egész dühét nemzetünkön akarta kitölteni. Így akarta egyrészt feledtetni igazságtalanságát és gyöngeségét, másrészt a magyar politikai és katonai elit fizikai megsemmisítésére is törekedett: a germanizálandó, beolvasztandó tartományban a jövendő szellemi központjait kívánták megsemmisíteni. Előkelő embereket, minisztert, herceget, grófot akasztófán végeztek ki, hogy ne csak meghaljanak, de meg is gyaláztassanak. Százak vesztek el így, százak és százak földönfutóként menthették csak meg életüket, százak és ezrek évtizedet is meghaladó évekig börtönbe, bilincsbe jutottak, a hős honvédeket pedig büntetésül a császári hadseregbe sorozták be erőszakkal. Ilyen vagy ehhez hasonló mértékű kegyetlen, tömeges megtorlás sem korábban, sem 1849-et követően nem fordult elő Magyarországon a négy évszázados Habsburg uralom alatt.
De: ha egy időre meg is törtek, azonban meg nem gyalázhattak senkit. A sok könny és a vértanúk kiontott vére megszentelte, csak szentebbé tette a szabadságharcot, a magyar szabadságot. 18 évi törvénytelen állapot után a jobb belátásra térített Ferenc Józsefnek ki kellett egyeznie a rebellis magyarokkal. S az 1867-es megkoronázásakor a nemzettől kapott koronázási ajándékokat – mintegy vezeklésként – a szabadságharc honvédeinek megsegítésére kellett ajándékoznia.
Bebizonyosodott, hogy a korábbi harc nem folyt hiába: ezzel a küzdelemmel önerőnk ismeretére jutottunk, és újból beírtuk nevünket az európai nemzetek sorába. Az aradi vértanúk tettei és végső helytállásának emléke immáron a legértékesebbek közé tartozó része a történelmileg kiformálódott közösség, a magyar nemzet szellemi öntudatának
Tisztelt Egybegyűltek!
Ma Magyarország önálló, független állam. Van ugyan a mi nemzetünknél számos szerencsésebb, dicsőbb nemzet, de, haza-és szabadságszeretőbb a földkerekségen nincsen. Ez a haza-és szabadságszeretet a minden egyéb hibánkat megjavító, helyreütő reményünk, ez nemzeti büszkeségünk. Ugyanakkor azt is tudnunk kell: csak ha minden magyar ember lelke legmélyén ott lesz ez az érzés, csupán akkor teljesedhet be a költő egyedüli vigaszként megálmodott reménye:
„ Hol sírjaink domborulnak
Unokáink leborulnak
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.”